Megtisztelő mindannyiunk számára ez a pillanat, hogy itt lehetünk Andornaktályán, egy eltűnt kor emlékének az avatásán. Akik itt vagyunk, érezzük jelentőségét e jelképnek, mely több mint ezer éve tekint le ránk.

Őrzi és óvja a népet a Turul madár fönn a magasból, hogy ha majd eljön az idő, újra megmutathassa magát és oltalma alatt újra önmagára találjon a magyar.

Csendes szárnycsapásokkal szállt fölöttünk és várta az időt, hogy a magyar újra szabad akaratából és lelke mélyéről nézzen újra feléje, a magasba. Nem ő tért meg hozzánk, hanem végre mi tértünk vissza ő hozzá.

Múltunkhoz és azon keresztül identitásunkhoz találjuk meg az utat, ha ránézünk erre a szoborra. Mondáink örök igazsága és régmúltunk üzenete szól hozzánk a mesteri kezek formázta szobron keresztül. Mindennapjaink rohanásában és a minket körülvevő médiák által sugárzott, megannyi értéktelenség üvöltésén keresztül, nem halljuk meg üzenetét, melyre pedig nagy szüksége lenne most mindannyiunknak. Örömteli azonban, hogy mégis vannak, és amíg magyar a magyar, lesznek is, akik meghallják a suttogó szavakat és azokat megértve már nem halkan, hanem hangosabban adják azt tovább. Páran pedig még elszántabban és áldozatosabban láthatóvá és kézzel foghatóvá teszik számunkra dicső örökségünk eddig méltatlanul elfeledett szent madarát, a Turult!

Miért is szent nekünk a Turul? Mit is köszönhetünk neki? Számtalan kérdés, amire kevesen tudnának választ adni, de még ennél is fájóbb, hogy sokaknak már nincsenek is kérdéseik. Nem véletlen sajnos, hogy nincsenek kérdések és érdektelenség veszi körül történelmünket.

Tudatos eltitkolását, rombolását a múltnak már több száz évvel ezelőtt elkezdték idegen hatalmak, érdekek. Hamisítások és kicsinyítések által mára oda jutottunk, hogy egyáltalán nem ismerjük elődeinket, tetteiket. Hogyan és kik vezettek ide minket megkerülhetetlen kérdések ahhoz, hogy a magunkénak érezzük hazánkat, a Kárpát-medencét. Mostanra otthontalanná váltunk saját hazánkban, mert nem ismerjük az utat, mely ide vezetett bennünket. De nemcsak hontalanná, hanem egymás szemében idegenekké is lettünk, mert nem ismerjük a közös ősöket, melyek mindannyiunkat összekötnek, és egy nemzetté kovácsolnak!

Ha visszagondolunk számtalan magasztos pillanatára múltunknak, akkor láthatjuk az összetartást, amely mindig a kisegítette a magyarság szekerét a sokszor ingoványos úton melyet sorsnak jelölt meg nekünk a Teremető. Mély gödrökkel és viharokkal teli út vezetett a máig, de a jövőt is sötét fellegek takarják el a szemünk elől. Ránézve a Turulra, én látom benne a fényt, mely utunkat megvilágíthatja és átkísérhet minket viharokon, melyek felhőiben ellenséges érdekek sötétlenek.

De meg kell látnunk ebben a fényben Emese álmát is, ahol először találkozhatunk a Turul madárral, mint őstörténetünk máig élő legendájával. Emese, a fejdelem gyermekét váró hitvese, álmot látott, melyben egy Turul madár jelent meg fölötte. A sötét éj takarta el testét a madárnak, miközben szárnycsapásai némán suhogtak a fekete égbolt előtt. Föléje szállt és aranyló tekintettel nézett a lányra. Emese, ahogy fölpillantott összerezzent.

Nem félt, a sugárzó szemek jóságosan tekintettek rá és a föléje tornyosuló árny oltalmazón fogta körül. Megigézte az erős, büszke madár és a tekintetet, mely égi üzenetet hozott neki. Hírül hozta születendő fiának, Álmosnak az eljövetelét, aki minden addiginál dicsőbb és hatalmasabb fejedelme lesz népüknek.

Megjövendölte a dicső nemzettséget, mely fiától fog szerteágazni és hazájukat távol a messzeségben lelik majd meg. Emese álma később beteljesedett és fiából fejedelem nevelkedett. Továbbvezette népét az úton, hogy végül megtalálja hazáját neki. A hosszú vándorlás alatt röptével mutatta az utat a Turul, a számára oly kedves népének. Ha szükség hozta védte is őket sasok támadásától, melyek állataikra támadtak. Hegyek szűk szorosain, végtelen síkságok egyhangúságán vezetett útjuk, felfedezve olykor Atilla, és az egykoron útrakeltek ősi nyomait. Álmos már nem láthatta meg hosszú vándorlásuk jussát.

Ezt a dicsőséget fiának Árpádnak hagyta örökül, aki birtokba vette a Kárpátok bérceitől körülölelt dús földeket, folyókat, melyek határa az Alpok lábáig ért. Hazára leltek hát, hogy elfoglalhassák végre méltó helyüket Európa szívében. Mert szíve ez a terület öreg kontinensünknek, melyet talán ezért kívánt már oly sok idegen és kíván ma is a magáénak tudni.

Őseink nem feledték el a Turulmadarat, melynek oly sokat köszönhettek és tartozunk köszönettel ma is. Mondák szavain át, lobogók büszke díszeként és Anonymus leírásai által válhatott halhatatlanná és lett része a magyarság történetének! Ahogy itt állunk a Turul előtt ne lehajtott fejjel álljunk! Ne! Akkor nem értettük meg és nem láthatjuk meg őt! Emeljük fel a fejünket és akkor láthatjuk magasan szállni.

Túl sokat jártunk már lehajtott fejjel, megalázkodván. A kiszolgáltatottság, beletörődés és hitetlenség érzése lassú méregként öli ki belőlünk a hitet. Hogy miért történik mindez? Mert elfordultunk múltunktól és ideáinkat a jelen mulandóságában keressük. Élvhajhász életünk áldozata a tudás, az ismeretek melyek mindig segítségünkre volt. Megannyi tragédiából menekítette ki a hazát és adtunk így a világnak számtalan tudóst, felfedezőt, jó szakembert. Bennük még ott élt a Turul szellemisége és hiszem, hogy most is ott parázslik mindannyiunkban!

Ezért csodálatos ez a szobor, mert általa megnyílik egy kapu, ami mögött egy erősebb, összetartóbb és ősi hitében megingathatatlan Magyarország tárul elénk!

Hajas Atilla

egerjobbik.hu